Sunglasses After Dark

A hivatalos információk szerint szívbetegsége végzett Lux Interior-ral. Ettől persze még akármi is történhetett. A 'miért' egyébként sem érdekel, csak a puszta tény. A Cramps-könyvet olvasva megannyi drog-abúzus emléke ötlik fel bennem, illetve Lux által fiatalkora állandó hangulati jellemzőjeként megfogalmazott mindenáron és mindenekfeletti betépni vágyás, amit anyag híján szemeivel homloka közepére történő koncentrálással ért el.

Ahogy Lux felvett egy stoppoló kiscsajt, akivel - Lux kulturális szocializációjára tekintettel figyelemreméltó módon - pár perc alatt közös nevezőre kerültek, és aki később Poison Ivy néven a zenekar gitárosaként és Lux élete párjaként vált ismertté.

Beugrik, amikor először láttam a francia TV5 műsorából a 80-as évek közepe táján felvett Cramps-koncertfelvételt, amin Lux a nemi szervét még éppen eltakaró aranyszínű csillogó szűk csőnaciban danolászik, hogy aztán a 83-ból származó los angelesi "Tear It Up" rendícióban, a legjobb hip-hop előadókat megszégyenítő tempóban és hanglejtéssel előadott énekléssel egybekötött mikrofon-leszopáson már meg se lepődjek, sőt, mindezt elfogadott és egyben követendő stíluselemként kezeljem. Az olyan típusú zenéknek, mint amit a Cramps is játszott, egyébként is az az egyik legfontosabb szabálya, hogy nincsenek szabályok és elvárások sem öltözködés, sem színpadi viselkedés, sem zenei műveltség avagy felkészültség terén.

Bárki aki a psychobilly műfajjal valaha is kapcsolatba került - leszámítva persze a divatszájkókat, akiket a 90-es évek elején a "van két szájkó kazettám, de nem tudom milyen zenekarok vannak rajta, mert azt nem írták rá" típusú elszólásokból, manapság pedig, sértődés ne essék, a Tiger Army-féle popzenekarok iránti rajongásról ismerszenek meg - biztos, hogy valamilyen formában vagy egy bizonyos ponton összetalálkozott három zenekarral: a Meteors-szal, a Stray Cats-szel és a Cramps-szel. A Meteors a psychobilly stílus megalkotása, a Stray Cats többek között a rockabilly újrafelfedezése és mainstream-ba való csapatása miatt, a Cramps pedig egyediségük, az általuk belakott és inspirált zenei szcénára gyakorolt hatásuk miatt vált megkerülhetetlen tényezővé.

Sokan sokféleképpen definiálták a Cramps zenéjét, a definíciós kényszer egyébként a zenekar egész pályafutását végigkísérte. Már egy 1978-as sajtófotó felett ott díszeleg a "Punkabilly?" felirat. Ha valaki igazán kíváncsi a Cramps gyökereire, ennél kicsit azért érdemes mélyebbre ásnia. Képzeljük el, hogy Lux időt, pénzt és energiát nem kímélve felvásárolja és ronggyá hallgatja a Sun Records annak idején kiadott összes lemezét. Megismeri a Trashment (Surfin' Bird) és a primitív rockabilly-t játszó, állandóan betépett DJ-t, Mad Daddy-t hallgatja a rádión. Mindennap késő éjszakai horror-filmeket néz, ráadásul mindezt a hatvanas években, később lemezboltokban dolgozik. Az, hogy zenekart kell alapítania, kötelező opció volt, ugyanakkor mindezt önkifejezésként és nem másként éli meg. Tény az is, h a legelső formáció szerencsétlenkedésének idején többször felvetődik, hogy vagy lesz ebből az egészből valami, vagy levetik magukat az Empire State Building tetejéről. 1978-ban leszerveznek egy koncertet a Napa State elmegyógyintézetbe. Aki látta a felvételt, annak nem kell különösebben ecsetelnem a dolgot, aki nem látta, az vegye meg a DVD-t, vagy nézze meg a YouTube-on. De nincs is kedvem folytatni a sort a zenekar epikus munkásságának további elemzésével és méltatásával, legyen elég annyi, h a psychobilly szakirodalom is egyöntetűnek látszik azon tény megítélésében, miszerint a Cramps zenei stílusa és egyáltalán a jelenség nem igazán definiálható, legfeljebb körülírható (ld még: Craig Brackenridge: Let's Wreck, Stormscreen Productions, Hell's Bent On Rockin', Cherry Red Books).

Az, hogy Lux nincs többé, azt is jelenti, h soha nem fogom látni a Cramps-t élőben. De igazából bele is szarok, mert épp elég nagy hatással volt rám így is. Persze most aztán rengetegen reflexszerűen RIP Lux-oznak szerteszét az Interneten. Ez így önmagában kevés, és túl egyszerű. Aki valóban és komolyan úgy gondolja, hogy Lux és/vagy az elvesztése jelentett neki valamit, igazán kitalálhatna valami kreatívabb megemlékezési formát is. Lépjen fel női ruhában és tűsarkú cipőben, írjon egy verset, novellát, vegyen fel a repertoárjába egy Cramps számot, levelezzen sorozatgyilkosokkal. Vagy csak egyszerűen tegye fel valamelyik lemezüket késő éjszaka és öltsön napszemüveget. De akár azt is képzelheti, hogy ő egy emberi légy. Ha legalább két percig és elég hangosan zümmög, és képes arra, hogy valóságosnak gondolja a metamorfózist, akkor Lux barátunk máris nem élt és halt hiába.